Jól hangzik a cím, ugye? Ez a meleg kakaó átjárja testünket, lelkünket, felmelegít bennünket a fűszerekkel együtt. A szavaim helyett pedig álljon itt egy rövid történet az Erőleves a Léleknek c. könyv sorozat egyik kötetéből. Kortyolgassátok a kakaót és olvassátok el közben ezt a történetet. Garantálom, hogy a végére a lelketek is meleg lesz. (Aki egyből a receptet szeretné, az ugorja át a történetet.)
Bobbie Probstein: Megmarad a szeretet
"Valahányszor apámmal beszélgettünk, mindig azzal kezdte:
- Mondtam már ma, hogy mennyire szeretlek?
Magam is erősen kötődtem hozzá, s idősebb korában, ahogy ereje szemlátomást fogyni kezdett, még inkább egymáshoz nőttünk - ha ez egyáltalán lehetséges.
Nyolcvankét évesen felkészült a halálra, én pedig tudomásul vettem, hogy ez megváltja szenvedéseitől. Mindketten beláttuk, hogy elérkezett az idő. Együtt sírtunk és nevettünk, fogtuk egymás kezét, aztán azt mondtam:
- Apa, ha majd elmentél, üzenj odaátról!
Nevetett a képtelenségen, sohasem hitt a halál utáni létben. Őszintén szólva én sem igazán, bár addigra már számos tapasztalat győzött meg arról, hogy lehetséges valami jelet kapni "a túlsó partról".
Abban a pillanatban, amikor elvitte a szíve, szinte én is ugyanazt a szorító fájdalmat éreztem a mellkasomban. Később sokat bánkódtam, mert a józan kórházi előírások nem engedték, hogy akkor is a kezét fogjam, amikor csendben elment.
Nap nap után imádkoztam, hogy halljak felőle, de nem történt semmi. Lefekvéskor abban reménykedtem, hogy álmomban láthatom. Hosszú hónapok teltek el, de nem éreztem mást, csak a gyászt az elvesztése miatt. Anyám öt évvel azelőtt hunyt el Alzheimer-kórosan, és bár felnőtt lányok apjának tudhattam magam, mégis egészen elárvultam.
Egy alkalommal épp a masszőrt vártam a gyúrópadon fekve, mikor a csöndes, félhomályos helyiségben elfogott a vágyódás apám után. Eszembe jutott, hogy talán telhetetlenség jelet várnom tőle. Észrevettem, hogy egészen felfokozott tudatállapotba kerültem, képes lettem volna hosszú számoszlopokat fejben összeadni. Átfutott az agyamon, hogy talán csak álmodom, de beláttam, hogy ennél éberebb már nem is lehetnék. Csodálatos békesség szállt meg, gondolataim mintha sima víztükörre hulló cseppek lettek volna. Egyre üzenetet várok odaátról, villant az elmémbe. Ideje véget vetnem ennek.
Hirtelen anyám arca jelent meg előttem, amilyennek akkor láttam, mielőtt a pusztító betegség megfosztotta értelmétől, személyiségétől és ötven kilójától. Gyönyörű ezüst haja koszorúzta kedves arcát. Annyira valóságosnak tetszett, hogy akár meg is érinthettem volna. Úgy festett, mint tizenkét évvel korábban, amikor a leépülés még meg sem kezdődött. Még kedvenc parfümje illata is megcsapta az orromat. Mintha várt volna valamire, én pedig elcsodálkoztam, hogy őt látom, pedig apámra gondoltam. Furdalt a lelkiismeret, amiért ő nem hiányzott annyira.
- Jaj, mama - szólaltam meg végül -, úgy sajnálom, hogy annyira szenvedtél attól a borzalmas betegségtől!
A feje kicsit oldalra billent, mintha megjegyzésemet fontolgatná, azután elmosolyodott, és nagyon határozottan kijelentette:
- A szeretet megmaradt nekem.
Ezzel eltűnt.
Egyszerre didergető hideg támadt a szobában, a csontomig hatolt a felismerés, hogy csak a szeretet számít, amit adunk és kapunk, s emlékeinkben sem marad más. A szenvedés elmúlik, a szeretet megmarad.
Anyám szavait a szívembe véstem, soha életemben nem hallottam fontosabbat.
Apámtól azóta sem kaptam jelet, de tudom, hogy egyszer, amikor majd legkevésbé számítok rá, felbukkan előttem az öreg, és megkérdi:
- Mondtam már ma, hogy mennyire szeretlek?"
Vegán forró fűszeres kakaó
Hozzávalók 2 főre:
- 500 ml mandulatej
- 2 evőkanál cukrozatlan kakaópor
- 2 evőkanál juharszirup (ízlés szerint édesíthető mézzel, rizs- vagy agavésziruppal is)
- 1/2 teáskanál fahéj
- csipet só
- néhány csipet cayenne bors
Egy lábasban a mandulatejet melegítsük fel. Tegyünk egy-egy evőkanál kakaóport a bögrékbe és egy-egy evőkanál meleg mandulatejjel keverjük csomómentesre. Keverjük a mandulatejhez a sót, a fahéjat és a cayenne borsot, majd öntsük fel a bögrékben lévő kakaót a forró fűszeres mandulatejjel.
Bobbie Probstein: Megmarad a szeretet
"Valahányszor apámmal beszélgettünk, mindig azzal kezdte:
- Mondtam már ma, hogy mennyire szeretlek?
Magam is erősen kötődtem hozzá, s idősebb korában, ahogy ereje szemlátomást fogyni kezdett, még inkább egymáshoz nőttünk - ha ez egyáltalán lehetséges.
Nyolcvankét évesen felkészült a halálra, én pedig tudomásul vettem, hogy ez megváltja szenvedéseitől. Mindketten beláttuk, hogy elérkezett az idő. Együtt sírtunk és nevettünk, fogtuk egymás kezét, aztán azt mondtam:
- Apa, ha majd elmentél, üzenj odaátról!
Nevetett a képtelenségen, sohasem hitt a halál utáni létben. Őszintén szólva én sem igazán, bár addigra már számos tapasztalat győzött meg arról, hogy lehetséges valami jelet kapni "a túlsó partról".
Abban a pillanatban, amikor elvitte a szíve, szinte én is ugyanazt a szorító fájdalmat éreztem a mellkasomban. Később sokat bánkódtam, mert a józan kórházi előírások nem engedték, hogy akkor is a kezét fogjam, amikor csendben elment.
Nap nap után imádkoztam, hogy halljak felőle, de nem történt semmi. Lefekvéskor abban reménykedtem, hogy álmomban láthatom. Hosszú hónapok teltek el, de nem éreztem mást, csak a gyászt az elvesztése miatt. Anyám öt évvel azelőtt hunyt el Alzheimer-kórosan, és bár felnőtt lányok apjának tudhattam magam, mégis egészen elárvultam.
Egy alkalommal épp a masszőrt vártam a gyúrópadon fekve, mikor a csöndes, félhomályos helyiségben elfogott a vágyódás apám után. Eszembe jutott, hogy talán telhetetlenség jelet várnom tőle. Észrevettem, hogy egészen felfokozott tudatállapotba kerültem, képes lettem volna hosszú számoszlopokat fejben összeadni. Átfutott az agyamon, hogy talán csak álmodom, de beláttam, hogy ennél éberebb már nem is lehetnék. Csodálatos békesség szállt meg, gondolataim mintha sima víztükörre hulló cseppek lettek volna. Egyre üzenetet várok odaátról, villant az elmémbe. Ideje véget vetnem ennek.
Hirtelen anyám arca jelent meg előttem, amilyennek akkor láttam, mielőtt a pusztító betegség megfosztotta értelmétől, személyiségétől és ötven kilójától. Gyönyörű ezüst haja koszorúzta kedves arcát. Annyira valóságosnak tetszett, hogy akár meg is érinthettem volna. Úgy festett, mint tizenkét évvel korábban, amikor a leépülés még meg sem kezdődött. Még kedvenc parfümje illata is megcsapta az orromat. Mintha várt volna valamire, én pedig elcsodálkoztam, hogy őt látom, pedig apámra gondoltam. Furdalt a lelkiismeret, amiért ő nem hiányzott annyira.
- Jaj, mama - szólaltam meg végül -, úgy sajnálom, hogy annyira szenvedtél attól a borzalmas betegségtől!
A feje kicsit oldalra billent, mintha megjegyzésemet fontolgatná, azután elmosolyodott, és nagyon határozottan kijelentette:
- A szeretet megmaradt nekem.
Ezzel eltűnt.
Egyszerre didergető hideg támadt a szobában, a csontomig hatolt a felismerés, hogy csak a szeretet számít, amit adunk és kapunk, s emlékeinkben sem marad más. A szenvedés elmúlik, a szeretet megmarad.
Anyám szavait a szívembe véstem, soha életemben nem hallottam fontosabbat.
Apámtól azóta sem kaptam jelet, de tudom, hogy egyszer, amikor majd legkevésbé számítok rá, felbukkan előttem az öreg, és megkérdi:
- Mondtam már ma, hogy mennyire szeretlek?"
A háttérben látható kekszek receptje is jön hamarosan! :)
Vegán forró fűszeres kakaó
Hozzávalók 2 főre:
- 500 ml mandulatej
- 2 evőkanál cukrozatlan kakaópor
- 2 evőkanál juharszirup (ízlés szerint édesíthető mézzel, rizs- vagy agavésziruppal is)
- 1/2 teáskanál fahéj
- csipet só
- néhány csipet cayenne bors
Egy lábasban a mandulatejet melegítsük fel. Tegyünk egy-egy evőkanál kakaóport a bögrékbe és egy-egy evőkanál meleg mandulatejjel keverjük csomómentesre. Keverjük a mandulatejhez a sót, a fahéjat és a cayenne borsot, majd öntsük fel a bögrékben lévő kakaót a forró fűszeres mandulatejjel.
